Nógrádi Gábor: GALAMBNAGYMAMA Mesék gyerekeknek és felnőtteknek Cakó Ferenc illusztrációival. Kemény kötés, 96 oldal, 130x195 mm, 1280 Ft Kilenc éven felülieknek.

Három koppanás az ablakon.
Anyu éppen Orsi macijának a gombszemét varrta vissza, amit a tegnap esti párnacsatában Bence leszakított. Én újságot olvastam a fotelben, Gergő meg Bence pedig gombfociztak a kihúzható ebédlőasztalon.
Kopogtattak az ablakon.
- A nagymama! - kiáltott Orsi, és az ablakhoz rohant. Anyu kezéből kiesett a tű, én ijedtemben összegyűrtem az újságot, Gergő és Bence pedig szoborrá dermedtek az asztal mögött. Mert valóban, amíg élt, a nagymama éppen így kopogtatott földszintes házunk ablakán, valahányszor meglátogatott bennünket. Kopp, kopp, kopp. Aztán elbújt az ablak mellett, hogy meglepetést szerezzen a legkisebb unokájának.
Csakhogy a nagymama már egy hónapja nem volt közöttünk. Csúnya, alattomos betegség rabolta el.
De azt, hogy nincs többé, nem bírtuk megmondani Orsinak.
Olyan kicsi még - szólt anyu -, alig négyéves!
És érzékeny! - Így Gergő. - Nagyon megviselné.
Majd egyszer - mondta Bence.
Majd máskor - mondtam én.
És hallgattunk.
Ugye, így már érthető, ha a három koppanás és Orsi kiáltása megijesztett bennünket?
De a megdöbbenés első pillanatai után az ablakhoz léptünk mi is.
Kint a párkányon egy fehér tollazatú galamb álldogált. Fejét kissé félrefordítva, kíváncsian pislogott befelé, mint aki keres valakit. Aztán lépett kettőt-hármat begyesen, elfordult, és a másik szemével figyelte az ablaküveget.
A mi ablakpárkányunkra nem szoktak galambok szállni. Talán túl alacsonyan van, azért.
Orsi elkerekedett szemmel bámult a madárra, Gergő idegességében Bence fülét birizgálta, anyu pedig kiszaladt a szobából.
Tudtuk, hogy sírdogálni megy, mint szokott, mióta a nagymama nem volt köztünk.
- Ez egy galamb - mondta Bence Orsinak, aki erre elmosolyodott, és az üveghez nyomta az orrát. Láttuk, hogy valami titkosat gondol. A galamb felrebbent, szárnyával megütötte az üveget, és leereszkedett az ablak előtt a földre.
- Biztosan éhes - engedte el Bence fülét Gergő, és kiszaladt a konyhába kenyérmorzsáért. Amikor visszajött, óvatosan kinyitottuk az ablakot, és leszórtuk a morzsát. A galamb először arrébb rebbent egy kicsit, ijedten, aztán visszatipegett, és föl-fölpillantva falatozni kezdett.
Ettől kezdve mindennap eljött hozzánk a fehér galamb.
Orsi már várta.
A koppanások után mindig felugrott, és azt kiáltotta:
- A nagymama!
Aztán megetettük a galambot. Nekünk, felnőtteknek meg a két fiúnak nagyon szomorúan teltek az estéink ezután. Csak Orsi volt vidám.
Az egyik napon végül anyu így szólt hozzánk:
- Meg kell mondani Orsinak az igazat.
- A legcsúnyább igazság is jobb, mint a legszebb hazugság, ha az ember meg akarja becsülni a másikat - mondta Gergő, az okosabb.
- A legcsúnyább hazugság is jobb, mint a legszebb igazság, ha a fájdalomtól meg akarjuk védeni a másikat - mondta Bence, a még okosabb.
- Mind a kettőtöknek igaza van - mondtam én -, de anyátoknak van a legigazabb igaza: meg kell mondani Orsinak.
És másnap délután magunk elé állítottuk a kislányt.
- Orsikám - kezdte anya -, eddig nem akartuk... nem mertük megmondani neked, hogy a nagymama...
- Tudom! - vágott közbe Orsi. - Már régen tudom!
Egymásra bámultunk. Ki mondta meg?
- Tudom, a nagymama nagyon beteg volt - folytatta Orsi. - És már annyira beteg volt, hogy nem tudott meggyógyulni. És akkor az ablakra szállt egy galamb, és azt mondta: nekem nincsenek unokáim, neked pedig vannak unokáid. Cseréljünk helyet. Én leszek a beteg nagymama, mert én nem fogok hiányozni senkinek, te pedig legyél fehér galamb, hogy meglátogathasd az unokáidat. A nagymama megértette, amit a galamb mondott, mert aki már nagyon, de nagyon beteg, az ért az állatok nyelvén. És helyet cseréltek. Így történt.
Bambán bámultunk Orsira.
Szóval ezt gondolta ki ő a fehér galambról.
Hallgattunk.
Három koppanás hallatszott az ablak felől.
A galambnagymama megérkezett.

<< Vissza