A mi Kinizsink Izgalmas, humoros ifjúsági regény. Karton kötés, 144 oldal, 130x195 mm 880 Ft Kilenc éven felülieknek.

Zeréndvár hatalmaskodó polgármestere fél az állatoktól, retteg a betegségektől. Minden házi- és hobbiállatot - kutyát, macskát, rágcsálót, papagájt - össze akar gyűjtetni. Ki segíthet a gyerekeknek, ha a szülők félnek a polgármestertől?
Attila, a kis zseni, a számítógép és a holográf összekapcsolásával életre kelti Kinizsi Pált, Mátyás király egykori vezérét. A feltámadás a vad, középkori katona számára nagy megrázkódtatást jelent. Kinizsi viselkedését és hatalmas erejét pedig Zeréndvár lakosai bámulják csodálattal.
De mit segíthet egy zsoldosvezér a XV. századból a mai gyerekeknek.
(A regényből 2002-ben tévéfilm készült Fekete László főszereplésével.)

A MI KINIZSINK
(részlet)

Először a páncélzat körvonalai jelentek meg a levegőben. A sodronying apró láncszemei, mint pici gázlángok kékesen vibráltak az iskola félhomályos fizikalaboratóriumában. Halványan kirajzolódott a váll, a két kar és a mellkas hatalmas boltozata. A számítógép csendesen kattogott. Az egész helyiséget betöltötte valami lágy zümmögés, amit csak egy erdei tisztáson elheverve, félálomban hallhat az ember...
- Baromi! - suttogta Domi, és lassan égnek állt az a semmi szőke haja. Kábult volt az élménytől. Pedig ő már kezdettől fogva hitt a kísérletben. Pontosabban a bátyjában, Attilában hitt. Szerinte - és most szó szerint
idézzük - "Attila akkora majom, hogy még ezt is meg tudja csinálni". Nagyon tudta tisztelni és csepülni a bátyját.
Attila, az idősebbik Mátyás fiú, némán ült a számítógép előtt. Szeme megbabonázottan meredt a sejtelmes fényekből kibontakozó emberi figurára. Pislantás nélkül nézte a sodronyingbe bújtatott mellkast és a vállakat elborító páncéllemezt. De csak annyi izgalommal, mint az igazi tudósok, akik pontosan tudják, hogy mit keresnek, mégis reszkető, belső lázzal várják a biztos sikert.
- Baromi! - suttogta Domi ismét azzal a hatalmas szókincsével, amit tizenkét év alatt összekapart magának.
Attila és Domi között a műanyaggal borított padlón Braun Gézuka térdepelt. Előrehajolva két kezére támaszkodott, és felcsapott fejjel úgy meredt a kék lángocskákra, mint egy kutya, ha meglátja, hogy a derűs, nyári égből lassan aláereszkedik egy szál kolbász. Épp hogy nem szűkölt a boldog rémülettől. Ő aztán igazán tudta, kinek kell megjelennie, hogyan néz ki a páncélos vitéz! Milyen sisak lesz rajta? Mekkora lesz a kardja? Tudta, hiszen amit a zeréndvári könyvtárban talált Mátyás királyról és a vezéreiről, mindent elolvasott. A regényeket, a mondákat, a népszerű ismeretterjesztő könyveket, de még a kötelező olvasmányokat is!
- A páncél! - sóhajtotta alig hallhatóan, és megszédült. "Csak nem fogok éppen most elájulni?!" - gondolta, és mélyeket lélegzett. Kati doki néni ezt javasolta Gézukának kiskorában, amikor még ájulós volt.
- Ne lélegezz! - sziszegte Domi a szája sarkából, hogy ne kelljen elfordítania a fejét. Azt akarta mondani, hogy "ne lihegj!", de nem tudhat mindenki magyarul, akinek ez az anyanyelve. Szerencsére Gézuka a parancs ellenére lélegzett. Csak kicsit halkabban.
A lézersugarak sejtelmes csóváiban lassan megjelent a csípő vonala. Lila és kék fényfoltok villóztak a combok irányába, kergetőztek, egymásba olvadtak és szétváltak újra. Az egész úgy nézett ki, mint egy miniatűr popkoncert, csak zenekar és füst nélkül.
Bí, vagyis Bea, a csoport egyetlen nőnemű, de szerinte fiúsított tagja, akkorát nyelt, mint egy krokodil, ha találkozik egy eltévedt vízilóval. Ezután rögtön csuklani kezdett. Szépen, egyenletesen csuklott, egész hangokkal, ahogy Márta néni énekórán tanította. "Csuk! - tá-á-á á. - Csuk! - tá-á-á á. - Csuk!"
Domi beharapta az alsó ajkát. Ő megmondta, hogy lányt ne hozzanak magukkal. Egy lány vagy csuklik, vagy pisilnie kell. S ha egyiket se csinálja, akkor beszél.
Könyökével Bea bordái közé döfött.
- Bí! - hörrentette, de a szemét nem vette le a vibráló fényjátékokból kialakuló emberi figuráról. Egy ilyen bökésért hétköznapi körülmények között a lány letépte volna Domi koszos fülét, de most örült, hogy a csuklása abbamaradt. Rezzenetlenül, kiguvadt szemekkel figyelte a halványan felsejlő alsó végtagokat.
- Mi lesz, ha meztelen? - susogta a fiú (le nem tépett) fülébe. Domi ekkora butaság hallatán idegességében elröhintette magát.
- Felül páncél, alul semmi? Bírnád, mi?!
- Hülye! - susogta a kislány előremeredve, mert tényleg bírta volna. De a figura nem volt meztelen. Páncélzat borította mindenütt. Az ölét, a combjait, de még a lábszárán is hajlított vaslemezek fénylettek kékesen.
A csodát leső kis csoport ötödik tagja, Holló Dénes, törökülésben a földön ült. Egyenes háttal, emelt fővel, moccanatlanul és némán nézte a jelenséget. Izmos felsőtestén sárga trikó feszült. A trikón felirat vöröslött: Zeréndvári Kinizsi. Dénes arcán nem látszott izgalom. Nem mintha őt nem döbbentette volna meg a látvány. De egy fiú, aki apa nélkül, két kistestvérrel és egy örökké fáradt anya mellett nő fel, hozzászokik a váratlan eseményekhez. Amilyen például a tele pelenka, a pénztelenség vagy az anyai sírás. Egyébként is: a sportember fegyelmezett.
Dénes lábainál a társaság öt és feledik tagja hevert: Pat, a vizsla. Mellső lábait előrenyújtva, fejét a lábai közé szorítva bámult a különös fények felé, Braun Gézukához hasonlóan. Időnként halk, morranó hangot adott ki, és az ínye fenyegetően felemelkedett. Ilyenkor Dénes végigsimította a fejét, és a kutya megnyugodott. Pat, azaz Patrícia Delaware, Hollóék házőrző ebe és családtagja volt.
A páncélos vitéz alakja már jól láthatóan vibrált a zümmögő műszerek között. Talpától a nyakáig vasba öltözötten derengett a hatalmas test. Már csak a vitéz feje hiányzott. A feje, az arca, a tekintete, amely a legnehezebb feladat volt az egész újjáélesztési kísérletben. Kinizsi Pálról, Mátyás legendás hadvezéréről sajnos ötszáz évvel ezelőtt nem készült elegendő fotó.
Ha már a nagy titokzatoskodások közepette elkottyantottam, hogy tulajdonképpen egy történelmi újraélesztési kísérlet kellős közepébe huppantunk eme igaz történet kezdetén, illene arról is szólni, hogy kik, miért és hogyan támasztanak fel egy rég megholt vitézt. No meg, hogy egyáltalán lehetséges e efféle csodatétel, vagy csak a pihent agyú író találja ki az ifjabb és butábbnak gondolt olvasók elkábítására.

<< Vissza